Hírek
Személyes
Írások, interjúk
Országgyűlés
Választókerület
Képtár
Érdekesség
Elérhetőség
Hírek, aktualitások
Amikor csak játék volt a kivégzés
2010. augusztus 24.

Mi volt a kitelepítés a hortobágyi táborban? Milyen sors jutott az elhurcoltaknak? Erre a kócsújfalui megemlékezés válaszolt.

Magasba emelkedtek a galambok, tettek egy kört odafönn, aztán irányt vettek a Tisza felé. Nem ez a perc volt a megemlékezés hivatalos csúcspontja, de ez jelképezte leginkább a lényegét. Mert éppúgy várták a galambok, hogy nyíljon végre a ketrec ajtaja, mint ahogy a hétezer kitelepített ember vágyta a megszabadulást egykoron.

Amikor csak játék volt a kivégzés

„Nyolcéves voltam akkor – mondta egy túlélő, Csongovainé Zsákai Piroska. – Vége az iskolának, jutalomkönyv, vakáció… Egy gyereknek olyan szépnek tűnik ilyenkor minden. De egy hajnalban durva zörgetésre ébredtünk. Egyenruhás emberek, indulatos szavak, nagy felfordulás. Gyerünk, gyerünk! Ezt kiabálták. Hirtelen lehajoltam, s az ingem alá csúsztattam az összetaposott imakönyvemet.”

Ezekben a lerohanásokban szikrányi emberség sem volt. Egy család épp az otthon felravatalozott nagyapát siratta. Ekkor jöttek értük. Ráparancsoltak a háziakra, tegyék ki a halottat a sufniba, őket pedig feldobálták egy teherautóra… Teltek az évek a mindentől elzárt hortobágyi táborban, de a családot nagyon gyötörte, hogy nem tudták megadni a halottnak a végtisztességet. Se hír, se üzenet. Amikor aztán évek múltán visszakeveredtek a falujukba, kint, a sírok között megtalálták az öreg fejfáját. Valaki megtalálta, és eltemette őt.

Ezernyi oka lehetett annak, kit miért telepítettek ki. Kinézte magának a házát a járási titkár, vagy ott élt közvetlenül a jugoszláv határon, méghozzá szerb vagy horvát családnévvel.

Az idős Breuer Pál szerint az abszurditások ellenére is volt valami logika az egészben. A férfit 1944-ben avatták tisztté, a háború után az Ormánságba költözött, gazdálkodni kezdett. A forradalom után rakodómunkás lett, de emellett jogi és agrármérnöki diplomát szerzett.

„Bár fiatal voltam, mégis hallgattak rám a gazdatársak Drávafokon – magyarázta az idős férfi. – Márpedig tudták rólam, hogy ellenzem a téeszcsék megalakítását. Mire észbe kaptam, már a hortobágyi Lenin-tanyán találtam magam.”

Breuer Pál szerint a kitelepítések elsősorban a kollektivizálás ellenzőit, másodsorban pedig azokat érintette, akik nem vállalták a besúgó szerepét. A besúgás Kádár János kedvenc vesszőparipája volt. Azé a Kádáré, aki belügyminiszterként felügyelte a kitelepítéseket, a forradalom leverése után pedig létrehozta az egész országot átfogó III/III.-as ügynöki rendszert.

„A mi családunkat azért telepítették ki, mert apám Várpalota utolsó főjegyzője volt – mesélte Kégli Katalin, akit annak idején tizenhárom évesen hurcoltak a Hortobágyra. – Nem volt vizsgálat, nem volt bírósági tárgyalás sem. Enélkül folytak a kitelepítések, ráadásul elvették a lefogott családok teljes vagyonát is. És erről semmilyen leltár vagy dokumentum nem készült.”

Kékessy György édesapjának amerikaifűz-telepei voltak, jól ment az üzlet, még exportált is. A kommunista rendszer azonban államosította az egészet. Itt sem készült leltár. Kékessyék Tiszafüreden éltek, őket nem kellett vonatra rakni. A családot egyszerűen áttaszigálták a kényszertáborok nagy, tiszafüredi elosztó központjába.

Mindenki hangsúlyozta, hogy semmiről sem tájékoztatták a hatóságok az elhurcoltakat a letartóztatás során. Némán és megtörten ültek az emberek a marhavagonokban. Szibéria? Vagy kivégzés? Senki sem felelt. Csak a vonatkerekek kattogtak…

A kivégzés egyébként a táborokat őrző rendőrök és ÁVO-sok fantáziáját is megmozgatta, főként ha ittak. Csongovainé elmondta, részeg őrök egyszer a paradicsomosládákhoz állítottak három kislányt. Komor arccal felhúzták a fegyvereiket, mintha kivégzés következne. Aztán röhögve körbelövöldözték a gyerekeket…

Tizenhárom tábor a Hortobágyon, bennük összesen hétezer, más források szerint majd tízezer ember.

A legtöbb család birkahodályba került. Hodályba, ahol derékig ért a birkaszar, a foglyok napokig lapátolták. A családok megpróbáltak maguknak valamilyen önálló életteret kialakítani, de néha csak egy szál korhadt deszkával, egy foszladozó szőnyeggel sikerült valamilyen jelképes módon elhatárol-niuk magukat.

„Hodály?! Bennünket végül egy disznóólba raktak! – mesélte Kégli Katalin. – Itt éltünk a szabadulásunkig.”

A kitelepítetteknek mezőgazdasági munkát kellett végezniük. Nehéz munkát, sokszor a tűző napon, de az embereket már az a két-három órás gyaloglás is kimerítette, amellyel táborukból hajtották ki őket a földekre. Az idő nem számított, a munka napkeltétől sötétedésig tartott. Az iskolás gyerekeket is befogták, a mezőgazdasági idény miatt nekik csak októberben kezdődött a tanítás, s csupán márciusig, legfeljebb áprilisig tartott.

„Volt olyan tábor, ahol a rendőrőrs épületében rendezték be a »telepes« gyerekek számára az iskolát” – magyarázza Saád József, az ELTE docense, a kitelepítés történetének ismert kutatója, aki egyébként ötéves gyerekként került szüleivel annak idején Kormópusztára.

A felnőttek álságos módon munkakönyvet kaptak, amely jogi értelemben akár azt a hamis látszatot kelthette, hogy szabadon élnek, s önszántukból jöttek ide. A családok saját maguk gondoskodtak az étkezésükről. De általában nemcsak az ennivalónak voltak szűkében, hanem a tüzelőnek is.

„Más nem volt, szárított tehéntrágyával főztünk és fűtöttünk” – emlékezett Kégli Katalin.

A brutalitások vagy éppenséggel a brutális büntetések napirenden voltak. És nyilvánvalóan nemcsak a rossz életkörülményeknek, nemcsak a szűkös étkezésnek, a betegségeknek és a megerőltető munkának „köszönhető”, hogy a több ezer kitelepítettből háromszázan már nem érték meg a szabadulást.

„A kormói táborparancsnok pél-dául biztos ami biztos alapon mindennap végigverette az embereket” – mondta Saád József.

A megemlékezés helyén, azaz a Tiszafüredhez tartozó Kócsújfalun is voltak kitelepítettek, de a helyeik nem szívesen beszélnek erről. Félnek, hogy a történelem a nyakukba varrja a kitelepítések bűnét, félnek, pedig a túlélők emlékezete szerint a Kócsújfalun élő szabad munkások szolidárisak voltak a foglyokkal.

Emléktáblát is avattak most a rendezvény résztvevői, amely egy kápolna betonalapjára került. Csak ez a betonalap van meg a kegyhelyből, mert abbamaradt az építkezés.

„Kiderült, kifejezetten kegyhelyre nem tudunk támogatásokat szerezni – magyarázta Pintér Erika, Tiszafüred polgármester asszonya. – Átterveztetjük az épületet, s közösségi ház lesz belőle. Olyan közösségi ház, amelyben kiállítást rendezünk a kitelepítésekkel kapcsolatosan, sőt, egyfajta kutatómunka és forrásgyűjtés is folyik majd itt.”

A polgármester asszony azt vetette fel egyébként, hogy a kitelepítés szó helyett inkább a teljes jogfosztás fogalmat kellene használni arra, ami itt hatvan évvel ezelőtt kezdődött. És nemcsak a bírósági határozatok hiányoznak a kitelepítés történetéből, de a jogfosztás időhatárát sem jelölte meg annak idején a rendszer. Pintér Erika szerint ezt nyilván életfogytiglanra szánták eredetileg. Amúgy a polgármester asszony volt a rendszeressé  vált megemlékezések kezdeményezője. Többször is hangsúlyozta, hogy sajnos működik még a kitelepítésekkel kapcsolatos, tudatosan előidézett politikai-társadalmi amnézia, de éppen az a találkozók egyik legfontosabb célja, hogy figyelmeztessenek: az embertelenséget nem szabad elfelejteni.

Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke is súlyos bajokra, pontosabban fehér foltokra mutatott rá, már ami történelmi emlékezetünket illeti. .

„Nincs benne kellő mértékben a társadalmi tudatban a kitelepítések története – mondta a politikus -, s ezért nemcsak az iskolák, hanem a tankönyvírók is felelősek. Szégyen, hogy olyan, a korral foglalkozó doktori disszertációk is megszülethettek, amelyekben egyetlen sor sem szerepelt a kitelepítésekről. És a tudományos élet ezt elfogadta.”

A Hortobágyra hurcolt emberek egyébként nem kaptak rendes kárpótlást. Noha mindenüket elvették. Sőt, sokukat egész életükön végigkísérte a kitelepítettség bélyege, Kégli Katalin például csak negyvenöt éves korára tudott lediplomázni a személyét folyamatosan körüllengő politikai bizalmatlanság miatt.

„Egyetlen kormány sem törte magát, hogy teljes mértékben kárpótolja a kitelepítetteket – mondta Saád József. – Már a rendszerváltásnál sem volt rendben minden. Az SZDSZ azt hitte, a kitelepítettek közössége konfliktusképző csoport lesz, ezért rá is hajtott erre a területre. De jellemző a volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc reakciója is. Amikor a kitelepítettek egyesülete, a HKEE nevében írtunk neki egy levelet a szükséges kárpótlásról, azt a választ kaptuk, hogy erre nincs meg a politikai akarat!”

Lezsák Sándor szerint a kitelepítettek félbemaradt, csonka kárpótlása a rendszerváltás metaforája lett. Merthogy az is félbemaradt. A Nemzeti Fórum elnöke úgy vélte, a kétharmados többségű parlamentnek most mindkét hiányt rendeznie kell, az új alkotmányban pedig legyen benne, hogy a kitelepítésekhez hasonló borzalmak soha többé ne ismétlődhessenek meg Magyarországon.

Borzalmak?! Nem túlzás ez a szó? – kérdezhetné most valaki…

„Sokszor hívnak előadást tartani a kitelepítésekkel kapcsolatosan – magyarázza Csongovainé Zsákai Piroska. – Előfordult, hogy amikor a táborokban uralkodó állapotokat, a kegyetlen bánásmódot, a kimerítő munkát ecseteltem, többen azt hitték, nem is a Hortobágyon, hanem Auschwitzban voltam.”

Bár egyetlen kitelepített sem tudta, mi lesz végül a sorsa, kiszabadul-e valaha, a családok egyben maradtak. Ez volt az a kötelék, amely nem engedte szétesni és aláhullani az embereket sem fizikai, sem szellemi értelemben. A családok élni akartak, méghozzá rendes törvényeik és természetük szerint.

„A szüleimet 1951-ben hurcolták a Hortobágyra – meséli Kertész Péter plébános. – Én még akkor nem éltem. Két évvel később, 1953 augusztusában szabadultak ki a táborból, s anyám októberben szült meg engem.”

Az 1953. esztendőt az enyhülés évének tekinti a történelemtudomány. Bank Barbara fiatal történész, a korszak kutatója viszont arra figyelmeztetett, hogy sok újdonság derülhet még ki az 1950-es évekkel, Rákosi diktatúrájával, s benne a deportálásokkal kapcsolatosan. Napvilágra került például az a rendelet, amely szerint a Rákosi-féle vezetés 1955-ben újra meg akarta nyitni a recski tábort.

És ha Recsket megnyitják, a kitelepítések is újraindultak volna…

Sinkovics Ferenc

(Megjelent a Magyar Hírlap 2010. augusztus 23-i számában)


Képtár


Fülöp Sándor kiállításának megnyitója Lakiteleken
2018. december 1.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Áttekintő táblázatÁttekintő táblázat

Kereső
OK

Meghívók
Jótékonysági est a kárpátaljai Salánk ifjúsági házáért
Budapest, Duna Palota
2018. december 6. 18.00
Kölcsey Kör: Népfőiskola, 2019
Budapest, Polgárok Háza
2018. november 21. 18.00
Művészet és társadalom - Klebelsberg Hét
Budapest
2018. november 17-18.
További meghívókTovábbi meghívók

Lakitelek


TovábbTovább

Linkek

Magyar Országgyűlés

Nemzeti Fórum

Lakiteleki Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Linkek

kis-kunsag.jpg

Fidesz - Magyar Polgári Szövetség

Kereszténydemokrata Néppárt

Kisgazda Polgári Szövetség

Fidelitas

Lungo Drom

MAGOSZ

http://www.orologirepliche.it

 


HírekSzemélyesÍrások, interjúkOrszággyűlésVálasztókerületKéptárÉrdekességElérhetőség
© Lezsák Sándor - Webmester - Régi honlap - Oldaltérkép