Hírek
Személyes
Írások, interjúk
Országgyűlés
Választókerület
Képtár
Érdekesség
Elérhetőség
Hírek, aktualitások
Az elérhető föld védelmében
2011. december 2.

Oláh János ma is ott él ama nevezetes elérhetetlen föld valóságában és bűvöletében, a „barnasisakos dombok oldalán”, ott él az Örvényesben elkomorult arcával, száműzött történeteivel, magyar valóságot ragyogtató életművével.

Mióta tudok róla?

Évtizedek óta.

Az elérhetetlen föld teremtésének kezdetén nekem Oláh János volt a születő és látható legenda, akinek versének címe Nagy László biztatásával költői csoportot, a „Kilenceket” emelte föl. Nekem ő volt a költő és cselgáncsbajnok, aki egyszer a hatvanas évek végén, nem tudom már, hogy milyen hónapban várakozott a csepeli Munkásotthon előcsarnokában, közel a bejárathoz. Ott állt, rezzenéstelenre csiszolt arcával, mint egy kizsűrizett márványszobor. Én akkor éppen érettségizett kocsikísérő rakodómunkás voltam, irodalmi estre gyülekeztünk, az Olvasó Munkás Klub estjére, amikor jött, mi az, hogy jött?!, egyik pillanatról a másikra ott volt Tamási Lajos, akiről tudtam, hogy 1956-ban szíves élő verset lüktetett, hogy piros a vér a pesti utcán. Tamási Lajos, aki akkor 45 évesen nekem a Nagy Történelmi Öreg volt, aki Édesapámhoz hasonlóan nem csak versekben élte meg a csepeli vas gyötrelmét.

A várakozó Oláh János és az érkező Tamási Lajost talán megbeszélt vagy véletlen találkozása, az a néhány pillanat örökmozgó némafilm bennem. Ezt mutatja: Tamási Lajos megáll a márványszobor előtt, kicsit oldalra hajol, mint aki mereven ellenszegül, és a szemével óvatosan elhajt egy feléje lebegő súlyos mondatot.

Mit mondtak, mit nem mondtak egymásnak, nem tudom. Azt igen, és ez máig jelet hagyott bennem, jelet hagyott Oláh János befelé forduló tekintete, és mintha egy drámai végkifejlet nézője lennék, úgy ütött meg a fölismerés: ez is a versbéli ötödik alabárdos, ez is tényleg meg fog halni a királyért, és míg a többiek letörlik arcukról a paradicsomvért, addig ez az Oláh János bele fog halni az igazába, mert ez az ember komolyan, halálos komolyan él, érez, gondol és ír.

S ahogy mormoltam magamban a Tamási verset, az ötödik alabárdost, a húszesztendős szívem rúgkapálni kezdett, mintha kettejük áramkörébe kerültem volna, hogy én is ilyen vagyok, az ötödik alabárdos, Úristen, mi lesz velem.

Aztán elnyelt a Tisza menti tanyavilág, az én Örvényesem, a szikrai iskola, egy tanteremben az ötödik és a hatodik osztály és elnyelt Lakitelek, és ami maradt, irodalmi futárposták, tiltott hírek, versek a Csepel Újságban, Szervác Jóska, Benke Laci és Földesi Jóska, és olykor beszélgetések s Zugligeti őszi kertben Tamási Lajossal, mindig ősszel és mindig októberben.

Oláh János a távolban maradt, tisztes távolban, véle évtizedekig szót sem váltottam. Az elmaradt találkozásokat pótolta, hogy a kezdetektől olvasója lettem, mert az áramkör soha nem lett zárlatos, erőteréből kiszakadni nem is akartam, és ma is titok számomra, hogy miért éppen én kaptam az elsők között, még a nyolcvanas évek elején a Kilencek díját.

Hűséges olvasója voltam, élményem maradt írásművészetének virágzó korszaka, és most, hogy beköltöztem Oláh János új könyvébe, ismerősként járom az Örvényest, a falut, az angol temetőt vagy a helybéli borpincéhez vezető ösvényt.

Időben a háború utáni embergyalázó évtizedek, térben bárhol Magyarhonban. Az elfajzott lelkek ismerősként rámvigyorognak, és megfog újra a tehetetlenség iszonyata, mert tudom, hogy mi következik, s rúgnám félre a vasalt bakancsot, de hiába, a papír, mint mozivásznon a villanófény csak egy pillanatra tünteti el a jelenetet, és történik minden újra az elaljasult világ pusztító logikája szerint.

Oláh János könyvének száműzött történetei a fenyegetettség kordokumentumai: hogy romlott meg, hogy esett szét egy egészséges élet, egy közösség, miféle hatalmi téboly és hipnózis gyöngített és ölt ki emberi érzést, veszélytudatot. Elvadult indulatok gyúanyaga sűrűsödik a brutális és végzetes élethelyzetekben, gyilkos ösztönök habzása a háború utáni gyötrelmekben, kényszerekben: téeszesítés, erőszakos begyűjtés, az ávó kínzató, vallató pincéi, a forradalom utáni émelyítő árulások, és a konclesők diadala, mámora. Legyen az a Színészkirály vagy a reménytelen sorsból kiszakadni akaró, megalázott parasztember, sorsuk azonos volt: a történelmi bűnözők, a Nagy Mutatványosok és vérgőzös szolgahada elől nem menekülhettek.

A Foggal, körömmel című novella egy életrevaló parasztember vergődésének történetét mondja el. Ebből idézek: ”Siheder korában, amikor először szántani ment, szinte megrészegült, ahogy az eke belehasított a földbe, és könyörtelenül és frissen kidobta az első barázdát. Dehogy hitte, hogy a végén ezt is képesek lesznek megutáltatni vele, magát a földet, pedig képesek voltak. Megalázták, és ezt nem tudta elfelejteni.”

Torokszorító élményem, hogy a mai és a holnapi száműzött történetek mozgatói, előidézői ugyanazok a történelmi bűnözők, szadista, hataloméhes harácsolók. Akkor az idegen katonák és az életidegen eszmék elkorcsosult harcosai, most privatizátorok, az uzsora, a védtelenek segélykiáltása, a fényes nappal megütött és elrabolt malacka, az éjszakák rettenetes zseblámpafénye, az évek óta munkanélküli segélyből vegetáló szomszéd elfajzott kamaszfia, aki csak annyit tud hörögni, hogy pénzt vagy kiontom a beledet.

Oláh Jánosra vár a mai és a holnapi Örvényes is, a szegénységben, adósságcsapdában vergődő mai magyar falu és város, tanyavilág és a világváros is, a magányos életek, családok és közösségek, hogy a mai látlelet drámában, filmen, novellában és versben figyelmeztessen és fegyelmezzen: dolgunk van a világban, az elérhetetlen föld bűvöletében, az elérhető föld védelmében, „a barnasisakos domb oldalán.”, ahol nem lehetünk csak krónikásai, csak nézői és olvasói életünknek, országunknak, történelmi hazánknak.

Isten éltessen, kedves, kedves Oláh János, Isten éltessen sokáig!

Születésed napja legyen az újjászületésed napja, kezdete.

Mi lesz itt? – kérdezted nem is olyan régen. Mi leszünk itt, mondom úja és újra.

(Elhangzott az Írószövetségben, 2011. november 24-én, Oláh János szerzői estjén)

Lezsák Sándor


Képtár


Kecskeméti Kurázsi Táncműhely látogatása a Népfőiskolán
2018. május 13.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Áttekintő táblázatÁttekintő táblázat

Kereső
OK

Meghívók
Kölcsey Kör: Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek

Budapest, Polgárok Háza
2018. május 16. 18.00 óra

Kölcsey Kör: A migrációról – másként

Kecskemét, Hírös Turisztikai Központ
2018. április 26. 18.00

Kölcsey Kör: Egymillió

Budapest, Polgárok Háza
2018. március 6. 18.00

További meghívókTovábbi meghívók

Lakitelek


TovábbTovább

Linkek

Magyar Országgyűlés

Nemzeti Fórum

Lakiteleki Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Linkek

kis-kunsag.jpg

Fidesz - Magyar Polgári Szövetség

Kereszténydemokrata Néppárt

Kisgazda Polgári Szövetség

Fidelitas

Lungo Drom

MAGOSZ

http://www.orologirepliche.it

 


HírekSzemélyesÍrások, interjúkOrszággyűlésVálasztókerületKéptárÉrdekességElérhetőség
© Lezsák Sándor - Webmester - Régi honlap - Oldaltérkép