Hírek
Személyes
Írások, interjúk
Országgyűlés
Választókerület
Képtár
Érdekesség
Elérhetőség
Hírek, aktualitások
Bíró Zoltán: Nem sodródhatunk
2017. szeptember 26.

A magyar társadalom veszélyes, nyugtalanító jellegzetessége ma: feltűnő szervezetlensége. Igaz, sajnos nem új jelenség ez Magyarországon a 20. században, ám annál nyugtalanítóbb. E baráti találkozón a legutóbbi hozzászólók közül Konrád György tette fel a kérdést, olyanformán, hogy van-e megfelelő felkészültsége a nemzetnek súlyos és váratlan helyzetekre, van-e készültsége, mely ilyen helyzetekben eligazíthatná, s emberségben biztonságosan megtarthatná?

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás agasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlévők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Bíró Zoltán: Nem sodródhatunk

Szándékunk egy olyasféle fórum létrehozása, amely  képes lehet közvetítő, tényfeltáró és javaslattevő szerepre állam és társadalom között (Forrás: Antológia Kiadó)

 

Bíró Zoltán irodalomtörténész 1987-es felszólalása

 

Már Pozsgay Imre vitaindító előadása, társadalmi programot építő gondolatmenete, Csurka István „antikatasztrófa-programot” sürgető esszéje, Bihari Mihály vagy Gombár Csaba politikai rendszert és politikai kultúrát feszegető hozzászólása lényegében e szorongató érzések és felismerések jegyében fogant, s nyilvánvalóan az erkölcsi és intellektuális felelősségérzet és felelősségvállalás késztető ereje folytán hangzott itt el.

Miért emelem én ki bajaink közül éppen a magyar társadalom szervezetlenségét? Gondoljunk arra, hogy a legtöbb országban különféle szervezetek, intézmények, pártok, egyházak, átfogó nagy ideológiák, társadalmi mozgalmak és egyesületek szövik át és fogják össze a társadalmat. Igaz ugyan, hogy ezek el is választják, sőt gyakran szembe is állítják az emberek csoportjait, de nagyobb veszélyhelyzetekben mégis ezekből épülnek fel a nagy koalíciók, amelyek a legfontosabb nemzeti érdekeket hitelesen tudják képviselni. Kényes történelmi helyzetekben a sokféleség, a sokszínűség felett ezek tudnak nemzeti egységet kovácsolni; ha kell, védeni a kisebbségi jogot, ha kell, elszigetelni a szélsőségeket. Amennyire veszélyes – mert elnyomorító – a társadalom militáns vagy bürokratikus túlszervezettsége, annyira veszélyes gazdátlansága és szervezetlensége is. Mindkét helyzet az egyéniség és az öntudatos autonóm közösségek ellen hat, s kedvez az egyeduralom és a csordaszellem páros érvényesülésének. Európának bőséges tapasztalatai vannak e téren ebben az évszázadban.

Ha e nézőpontból vetünk egy pillantást Magyarország 20. századi történelmére, akkor észre kell vennünk, hogy katasztrofális, folyamatos sodródásaink oka – túl a nemzetközi erőviszonyokon és geopolitikai helyzetünkön – nagyrészt éppen a társadalom eme szervezetlenségében érhető tetten. Különvált egymástól a „hivatalos” Magyarország és a „másik”, a virtuális. A hivatalosnak nem volt népi támasztéka, ezért a nagy világpolitikai mozgások között gyámoltalan volt és tehetetlen, sodródott a legerősebbnek érzett áramlatokban. A másik Magyarország pedig csak a gondolatokban és az érzelmekben tudott megformálódni, nem volt, nem alakulhatott szervező erő, olyan „erőátviteli berendezés”, mely a virtuálist reálissá tehette volna, s így a magyar társadalmat tudatos, történelmi helyzetekre összpontosító nemzetfenntartó és megtartó tényezővé. Sodródott tehát a társadalom is, indulatok vagy félelmek erőterében, amint éppen adódott. A következmény: két világháborús részvétel, katasztrofális vereséggel és kivéreztetéssel; az ország kétszeri – Európában példátlan – megcsonkíttatása; és eleve kudarcra ítélt, ugyancsak kivéreztető felkelések, szabadságküzdelmek, honvédő harcok és megtorlások. Csoda, hogy még vagyunk! Szörnyű lenne, ha ezt a „csodát” nem tudnánk a magyarság jövendő esélyeinek fenntartani! Szörnyű lenne, ha az előbbi leltárt még e században tovább kellene írni! Hiszem, hogy ez nem következhet be.

Ám a legutóbbi évtizedek felszínre hoztak másfajta kérdéseket is, melyek hangos és véres katasztrófák után, egy csendességében, lopakodó, lappangó mivoltában legalább annyira veszélyes folyamatot jeleznek: a sorvadás folyamatát. E ma már sokat hangoztatott, sorvadásra utaló jelenségek azt mutatják, mintha ez a nép elvesztette volna életerejét, alkalmazkodó és ellenálló képességét. Holott valószínűleg csak bizalmát, önbizalmát és teremtőkedvét vesztette, történelmi időben mérve, átmenetileg. Ennek pedig nagyon is könnyen érthető, megnevezhető okai vannak. A sorozatos kudarcok, vereségek és vérveszteségek után én a legsúlyosabb oknak azt tartom, hogy végzetesen magára maradt e század során, még szélárnyékosabb, sőt rövidke felfelé ívelő korszakaiban is. A szocializmus még az elmúlt harminc esztendő alatt sem tudott ezen változtatni. Az itt kiépült politikai és jogi intézményrendszer nem tudta az igazi részvétel demokratikus lehetőségét nyújtani a népnek, a törvényesség szinte leszűkült a büntetőjogra, nem karolta át a társadalmi élet egészét, s a hivatalos ideológia nem kínált az egész közösség s a közösségi élet szempontjából általánosan elfogadható és biztonságos eszmei-erkölcsi fogódzókat. Az állami intézményrendszer nem annyira beépült itt, mint amennyire ránehezedett inkább a társadalomra, leszorította így a társadalom önmozgását, illetve egyre inkább a magántülekedés torz formái felé terelte azt. Szükségképpen alakult ez így azért, mert a túlzottan központosított irányítás nem viselhette sem az egyéni, sem a közösségi autonómiákat. A társadalmi önszerveződés és önigazgatás nem vagy csak periférikus ügyekben vált lehetségessé, míg a főhatalom a társadalom által korlátozhatatlan és ellenőrizhetetlen volt, a közösségi lét lényegét tekintve. A reformszándékok rövid, reménykeltő időszaka után ezért nem alakulhatott ki igazi kapcsolat, párbeszéd, vita, együttműködés a hatalmi szervezetek és a társadalom között. A nemzet ezen az úton maradt magára ismét. És most ez váltja ki újból a jogos aggodalmat: a hatalmi és a társadalmi pólus létrehozhat végzetes elkülönülést is, a kölcsönös bizalmatlanság, a kiszámíthatatlanság s az ebből eredő kölcsönös félelmek alapján. Ez pedig megint a sodródást jelentheti és a bukdácsolást válságból válságba, a tömeges tájékozatlanságot és tanácstalanságot, a nemzet történelemérzékelő képességeinek a megromlását.

A nemzet sorsa tehát ilyenformán kapcsolódik egybe most a demokrácia ügyével, a legfőbb államérdek pedig ezen a ponton kell hogy találkozzék az egyetemes magyarság létérdekeivel. A felelősség ebben a végső kérdésben közös, annak ellenére, hogy a felelősségvállalás kényszerei és esélyei korántsem azonosak.

Nekünk, akik ma egybegyűltünk itt, tudnunk kell természetesen, hogy mi itt sokkal szabadabban mondhatunk bölcseket, mint a hatalomban lévők a maguk szoros kényszerei közepette, nekünk viszont az eszközeink kevesebbek, a szükségesnél és a lehetségesnél is sokkal kevesebbek. A mi igazi kérdésünk most tehát elsősorban az, hogy mit tegyünk és mit tehetünk ebben a helyzetben.

Egyelőre azt hiszem, aligha többet, mint hogy kinyilvánítjuk igényünket és szándékunkat egy olyasféle fórum létrehozására, amely a jövőben képes lehet közvetítő, tényfeltáró és javaslattevő szerepet betölteni államhatalom és társadalom között; amely a részvétel, a párbeszéd és az együttműködés egyik szerény lehetőségét nyújthatja minden tiszta szándékú magyar demokratának, aki a nemzet ügyét, a magyarság jövendő esélyeit a szívén viseli. Ehhez a Fórumhoz kellene kapcsolódnia szellemi értelemben annak a folyóiratnak, melyet már évek óta oly sokan kértek és kértünk, először Illyés Gyulával az élen, Hitel címen. (Itt jegyzem meg, hogy Lengyel László téved abban, hogy ez a lap úgymond a „népi tábor” lapjának indult, vagy hogy az lenne. Már csak azért sem lehet, mert „népi tábor” nincs. Nincs, és ma már különösen értelmezhetetlen a „népi–urbánus” ellentétpár jegyében, ami még a népi írói mozgalom idejében is pontatlan, hamisításokra alapot adó megnevezés volt.)

Tisztelt Barátaim! Javaslom tehát: nyilvánítsuk ki valamilyen formában közös szándékunkat az előbbi ügyekben azzal, hogy ez a Fórum, akár a Népfront keretén belül, akár azon kívül a párbeszéd és a társadalmi együttműködés s ezen keresztül nemzet és demokrácia ügyét kívánja szolgálni itt, Európa közepén. Nem zászlót lobogtatunk, nem harci kürtöt fújunk, hanem építkezünk, a magunk ízlése és lehetősége szerint! Tesszük ezt annak érdekében, hogy itt megszerveződjön valamiképpen egy kis társadalom, talán valamiféle hatással a nagy társadalomra is. Köszönöm a szót!

Magyar Hírlap


Képtár


Átadták a felújított világháborús emlékművet Kiskunmajsán
2017. november 12.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Áttekintő táblázatÁttekintő táblázat

Kereső
OK

Meghívók
Kölcsey Kör: Atilla fia, Csaba királyfi

Budapest, Polgárok Háza
2017. november 22. 18.00

Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepsége
Budapest, Pesti Vármegyeháza
2017. november 15. 17.00
XVII. Lakiteleki Filmszemle programja
Lakitelek Népfőiskola
2017. november 7-9.
További meghívókTovábbi meghívók

Lakitelek


TovábbTovább

Linkek

Magyar Országgyűlés

Nemzeti Fórum

Lakiteleki Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Linkek

kis-kunsag.jpg

Fidesz - Magyar Polgári Szövetség

Kereszténydemokrata Néppárt

Kisgazda Polgári Szövetség

Fidelitas

Lungo Drom

MAGOSZ

 


HírekSzemélyesÍrások, interjúkOrszággyűlésVálasztókerületKéptárÉrdekességElérhetőség
© Lezsák Sándor - Webmester - Régi honlap - Oldaltérkép