Hírek
Személyes
Írások, interjúk
Országgyűlés
Választókerület
Képtár
Érdekesség
Elérhetőség
Hírek, aktualitások
Bogár László: A sátor, a menedék
2017. augusztus 30.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során.

A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Bogár László: A sátor, a menedék

Bogár László bent. A sátorban örvénylettek azok a gondolatok, amelyek rendszert változtattak. Kiss Gy. Csaba kint. A Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója szabad levegőre vágyott (Forrás: Antológia Kiadó)

A sátor, mely nomád őseink menedéke volt, szimbólumként épült fel Lakiteleken 1987 szeptemberében. Mint ahogy most már az is szimbólum lehet számunkra, hogy éppen fél-úton volt a ma és a megtorlás éve, 1957 között. Akkor ott 1987-ben, harminc év után számot kellett adnunk arról, hogy az 1957-ben újra, sokadszorra legázolt nemzet megérti-e, hogy történelmének milyen újabb kritikus elágazási pontja felé közeledik. Most, újabb harminc év elteltével hasonló feladat előtt állunk. Akárcsak személyes életemben is. 1957 szeptemberében első osztályos voltam abban a miskolci általános iskolában, amelyet éppen akkor neveznek el a Rádió „védelme közben hősi halált halt” ÁVH-s őrnagyról. Bár gyerek vagyok, de fuldoklom a nem értett, ám annál inkább érzett hazugságok fojtó gőzeiben. Aztán 1987-ben már nemcsak magamért, de két kamasz gyerekem jövőéért is aggódhatok, és most, 2017-ben, életem alkonyán, öt unokám 21. századbeli emberséges életének esélyéért kellene gondolnom, tennem, ami még lehetséges egyáltalán.

Ez az írás egy résztvevő visszaemlékezése, tehát teljesen szubjektív, érzelmekkel és indulatokkal átszőtten. Másrészt azért egy „hivatásos” társadalomelemző kísérlete is arra, hogy áttekintse ezt a harminc évet, és összegzésében utaljon arra, hogy vajon mi várható. Például a következő harminc évben egy olyan világban, ahol e világot vezető hatalmasok sokszor azt sem tudják, hogy mi lesz a következő harminc percben, vagy, hogy lesz-e világ fél óra múlva egyáltalán.

Mindezt ráadásul egy olyan „értelmiségiként” kellene megkísérelnem, akinek azért mégiscsak volt egy nem egészen „egy éjszakás” kalandja a nagypolitikával. Lévén 1990 és 2002 között államtitkár és országgyűlési képviselő, én is része vagyok annak a néhány százfős csoportnak, amelynek tagjait közvetlen „bűnsegédi bűnrészesség” terheli a „rendszerváltás” fedőnéven emlegetett „projektet” illetően. Az eltelt harminc év talán legmélyebb közös kulturális kudarca éppen az, hogy ma sokkal távolabb van a magyar nemzet nevű emberi közösség attól, hogy legyen valamilyen közös elbeszélési módja mindarról, ami megesett vele. Abból a mondatból ugyanis, hogy a rendszerváltás az a folyamat, amelynek során a magyar társadalom a szocializmusból a kapitalizmusba megy át, „csak” az maradt definiálatlan, hogy mi a szocializmus, mi a kapitalizmus, és hogy mi az, hogy „magyar társadalom”. Pontosabban a helyzet sokkal rosszabb, mert egymást kioltó, önmaguknak is ellentmondó definíciók örvénylenek sehonnan sehová.

Mindegy, innen szép győzni, mondhatnánk némi öniróniát sem nélkülöző cinizmussal. Az én olvasatomban a magát szocializmusnak nevező brutális kegyetlenségű politikai kapitalizmus „közbeiktatására” kizárólag azért volt szüksége a világ urainak, mert így sokkal gyorsabb és főként olcsóbb volt a parasztság és az általa hordozott történelmi nép-nemzet felszámolása, véres péppé darálása, mintha maga a szokványos kapitalizmus lett volna kénytelen bíbelődni ezzel. És amikor e ledarálás véget ér, akkor ez után a szocializmus, mint rendszer még ténfereg egy kicsit egyre tanácstalanabbul, aztán gyanúsan „könnyen, gyorsan, olcsón” már konyhakész állapotban kerül vissza eredeti „tulajdonosához”, ahhoz a bizonyos nem létező, mert saját létét is tagadó világerőhöz, akinek néven nevezése azóta ugyanúgy bűncselekmény, mint ennek előtte volt.

Ott a sátorban nagyon kevesen lehettünk olyanok, akiknek szemernyi illúziója volt arról, hogy akkor és ott is ez a „világerő” rendezte a show-t, mint mindig.

Úgy éreztük azonban, és ezt a legkövetkezetesebben mégiscsak Csurka István mondta ki, hogy ha mégis adódik mozgástér arra, hogy legalább a legkisebb rossz következzen be, akkor azt igyekezzünk kihasználni. Harminc év távolából visszatekintve úgy látom, hogy a legnagyobb rosszat, a nemzet teljes megsemmisülését talán valóban sikerült elkerülni, de hogy a „legkisebb rosszat” sikerült-e elérnünk, azt sajnos kétlem. Erre csak néhány egyszerű számadat álljon itt bizonyíték gyanánt. Az elmúlt harminc év során Magyarországon hárommillió gyermek született, ám négymillióan haltak meg. Ez az egymilliós „hiány” jelzi talán a legdrámaibb módon azt, hogy a nemzet elemi szintű önújrateremtési folyamatainak alapvető egyensúlyát nem sikerült helyreállítani.

Az talán még szívszorítóbb, hogy 1993-ban 150 ezer fölé emelkedett az egy év alatt elhunytak száma, ami pontosan azonos az 1923-as halálozási számmal, vagyis sikerült egy emberélet hosszával az előtti szintre visszabombázni magunkat. (Azt már csak zárójelben tenném hozzá, hogy ebben a több mint 150 ezerben van benne Antall József is, a rendszerváltás korszakának első miniszterelnöke.) Biztató fejlemény, hogy az utóbbi évek során a halálozás némileg csökkent, a születések száma némileg emelkedett, de az éves fogyás változatlanul egy átlagos magyar város népességét törli le a térképről minden évben. Fekete Gyula, Lakitelek egyik előkészítője, aki atyai jó barátom volt, már a hatvanas években igyekezett mindent megtenni e tragédia elkerülése érdekében. Nos, kevés olyan igaz magyar hazafi adódott a 20. század során, akivel méltatlanabbul bánt az utókor, mint éppen ővele, és ez sok mindent elárul sok mindenről.

Hogy közgazdászként életünk anyagi talapzatáról is ejtsek szó, harminc év alatt összesen 38 százalékkal emelkedtek a reálbérek, vagyis évente egy százalékkal csupán, ami inkább jelkép, mint szimbólum. Ráadásul ez a 38 százalék megfelel négy év növekedésének, 2001-ben, 2002-ben, 2003-ban és 2016-17-ben éppen ekkora volt összesen a reálbér-emelkedés, a többi év során összességében nulla. (Megint csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Lakitelek előtti harminc év során a reálbér-emelkedés több mint kétszer akkora, közel 80 százalék volt, ami természetesen nem azt a rendszert, hanem a rendszerváltás rendszerét minősíti.) Az anyagi értelemben vett nemzeti vagyon nagyjából a felére csökkent 1987 és 2017 között, ami legalább ötszázmilliárd dolláros vagyonvesztést jelent, és csak az offshore adóparadicsomokba kitolt összeg 242 milliárd dollár. Hogy pontosan mekkora is a vagyonvesztés, azt azért nem tudjuk megmondani, mert tragikomikus módon 1989-ben megszűnt a nemzeti vagyonnak még a fogalma is a statisztikai számbavételi rendszerben. Érteni véljük, miért, csak azt nem értjük, hogy vajon miért nem észleli a magyarság, hogy nemzeti vagyon-mérleg nélkül még kifosztásának pontos mértékéről sem lehet fogalma, nem is beszélve annak megakadályozásáról.

És végül a jövőről, a következő harminc év esélyeiről. Nos, ha megannyi feszültséggel és ellentmondással is, de 2010 óta megkezdődött a szembesülés azzal, hogy a rendszerváltás addig követett rendszere a magyar nemzet gyorsított ütemű felszámolásához vezet, így a szó szoros értelmében létkérdés egy attól alapvetően eltérő nemzetstratégia kidolgozása és megvalósítása. A folyamat zajlik, és számos biztató eredménye azt jelzi, hogy a magyarság talán még képes mozgósítani azokat a lelki, erkölcsi, szellemi energiáit, amelyek segíthetnek Lakitelek nemzetépítő céljainak valóra váltásában.

Magyar Hírlap


Képtár


Átadták a felújított világháborús emlékművet Kiskunmajsán
2017. november 12.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Áttekintő táblázatÁttekintő táblázat

Kereső
OK

Meghívók
Kölcsey Kör: Atilla fia, Csaba királyfi

Budapest, Polgárok Háza
2017. november 22. 18.00

Bethlen Gábor Alapítvány díjátadó ünnepsége
Budapest, Pesti Vármegyeháza
2017. november 15. 17.00
XVII. Lakiteleki Filmszemle programja
Lakitelek Népfőiskola
2017. november 7-9.
További meghívókTovábbi meghívók

Lakitelek


TovábbTovább

Linkek

Magyar Országgyűlés

Nemzeti Fórum

Lakiteleki Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Linkek

kis-kunsag.jpg

Fidesz - Magyar Polgári Szövetség

Kereszténydemokrata Néppárt

Kisgazda Polgári Szövetség

Fidelitas

Lungo Drom

MAGOSZ

 


HírekSzemélyesÍrások, interjúkOrszággyűlésVálasztókerületKéptárÉrdekességElérhetőség
© Lezsák Sándor - Webmester - Régi honlap - Oldaltérkép