Hírek
Személyes
Írások, interjúk
Országgyűlés
Választókerület
Képtár
Érdekesség
Elérhetőség
Írások, interjúk
Visszaszerezzük ezt az országot a nemzetnek

A lakiteleki sátorverés huszadik évfordulóján ma egész napos tanácskozással emlékeznek a történelmi találkozóra, megvitatva a jelenlegi szociális válságra adható válaszokat is. Lezsák Sándor, a legendás lakiteleki összejövetel házigazdája a vele készült beszélgetésben emlékezett és üzent – mindenféle nosztalgiázás nélkül.


– Sokan számítottunk arra, hogy a huszadik évfordulóra újra sátrat állít Lakiteleken. Látva az ország romlását s a megrekedő közéleti vitákat, nem gondolja, hogy időszerű lenne?
–  Nem akarom elhárítani azzal a kérdést, hogy a jubileumi találkozónak, konferenciának a lakiteleki Népfőiskola, a Kölcseyről elnevezett épület méltó helyszíne lesz. Abban igazuk van, hogy az ország romlása miatt valóban időszerű volna egy sorsfordító találkozó, de nem biztos, hogy a korábbi forma célszerű lenne. Az elmúlt húsz esztendőben, fenyegetett közállapotok idején, amelyekből szép számmal kijutott nekünk, rendre kaptam a leveleket, telefonokat, hogy föl kellene állítani ama nevezetes lakiteleki sátrat. Nehéz elhárítani a jó szándékú kezdeményezéseket, de nekem az a véleményem, hogy ami egyszer katartikus élmény volt, mert jó időben, jó helyen történt, abból egy merőben más helyzetben, ha megismételjük, talán tragikomédia lesz. A "lakiteleki sátor" egyszeri és megismételhetetlen.

– Honnan jött az ötlet a Kádár-korszak végén, mikor még minden eszköz a kommunisták kezében volt, hogy odacsapjanak, hogy sátorban gyűljenek össze a nemzeti gondolkozású és érzelmű ellenzéki erők?
– Egy kisebb körben, Csoóri Sándor, Csurka István, Bíró Zoltán körében érlelődött meg a találkozó iránti igény. Emlékszem, 1987 augusztusának utolsó napjaiban Für Lajossal álltunk a Petőfi híd lábánál, s vártunk a buszra. Haraszti Miklóséktól jöttünk, éppen egy ellenzéki összejövetelről. Lajos megkérdezte, hogy vállalnám-e Lakiteleken egy értelmiségi találkozó megszervezését. Már korábban is gondoltunk arra, hogy egy nagyobb budapesti lakásban kellene összegyűlnünk, ahova legalább negyvenen-ötvenen elférünk. Én tudtam, hogy illúzió volna a lakiteleki művelődési házat választanunk, mert mint Damoklész kardja lebegne fölöttünk a rendezvény betiltásának lehetősége. Különben is a nem éppen hatalombarát Antológia-est utáni politikai botrány hullámverései még nem csillapodtak, ezért nem maradt más hátra, mint a családi házunk, kertünk a falu szélén. A feleségem és a lakiteleki barátaim biztonságot jelentettek nekem. A lakitelekiek nélkül nem lett volna lakiteleki találkozó.

– Lakitelek a két évtizeddel ezelőtti találkozóval bizonyára belekerül a történelemkönyvekbe. De hogyan került Lezsák Sándor tősgyökeres pesti fiatalember a hatvanas években a kunsági homokra?
– Igen, Pesten előbb a "nyóckerben", aztán a Klauzál tér környékén nőttem fel, a Madách Gimnáziumba jártam, de a nyarakat rendre a Nyírségben töltöttem nagyszüleimnél egy kis faluban, Felsősóskúton. Ég és föld volt a két élmény. A városban azt érzékeltem, hogy az emberek ki sem látszanak a napi robotból. A faluban viszont együtt élnek a természettel, ismerik egymást, mindenre kerítenek időt, ami valóban fontos. Elvágyódtam Pestről, ahol apám mint politikailag megbízhatatlan sokáig Csepelen segédmunkásként, aztán tisztviselőként dolgozott. Én érettségi után kocsikísérő voltam meg rakodómunkás. Nehezen éltünk. Ki akartam magamat taníttatni. Minden a váltás mellett szólt. Elküldtem ötven levelet szerte az országba, hogy tanyán szeretnék tanítani. Kecskemétről válaszoltak, hogy eljöhetek helyettesíteni, s ha beválok, állást kapok a szikrai tanyasi iskolában. Huszonöt éven át tanítottam, 1994 óta szüneteltetem az iskolai munkámat, miután parlamenti képviselővé választottak.

– Térjünk vissza a sátorveréshez. Melyek voltak a közvetlen előzmények, amelyek elvezettek a nevezetes találkozóig?
– Ez egy folyamat része volt, belső szellemi építkezés eredménye, amelynek hátterében a Trianontól, háborúktól sebzett élmények mellett 1956 élő és eleven emléke igazított el bennünket az ország és a világ dolgaiban. Bibó István joggal sokat idézett kifejezésével "a szabadság kis körei" spontán módon alakultak könyvklubokban, egyházi közösségekben, folyóiratok szerkesztőségeiben történelmi, irodalmi személyiségek környezetében, szellemi műhelyekben és más fórumokon. Egyébként Lakiteleken 1979 májusában már százhúsz fiatal író jött össze az írószövetség József Attila Körének szervezésében. Ez a találkozó is az 1987-es lakiteleki sátor egyik előképének tekinthető, hiszen az előkészületekben részt vett többek között Bíró Zoltán is, és közöttünk volt Csoóri Sándor és Fekete Gyula. Ezt is a tilalom és a tűrés határán szerveztük. A pártközpont azt akarta, hogy a szocialista önismeretről legyen szó, csak így engedélyezik a találkozót. Csoóri Sándor segítségét kértem, hogy bírja rá Illyés Gyulát, jöjjön el közénk Lakitelekre. Csak később tudatosult bennem, hogy Csoóri ösztönzése nélkül megakadtunk, szétestünk volna. Illyés, Csoóri lakiteleki jelenléte meghatározó nemzedéki élmény maradt. Sejtjeiben már alakult egy másik Magyarország, mely a hivatalostól elérően gondolkodott nemzetről, Trianonról, ötvenhatról. Szerveződött a Hitel című folyóirat, a Bethlen Gábor Alapítvány. A nomád nemzedék társat talált az idősebbek és a fiatalabbak körében. A nemzetben gondolkodó, két világháború közötti népi írók, Illyés Gyuláék, Németh Lászlóék jövőképét találtuk meg a szárszói találkozó felszólalásaiban, és ez a forma lett sokunknak a minta, egy korszerű, nemzetpolitikai és európai tartalom megfogalmazására.

– Mi volt az oka az értelmiség máig ható szakadásának a nép-nemzetiek és az úgynevezett demokratikus ellenzék, ha úgy tetszik, az urbánusok között?
– Kezdetben néhány ügyben egyet akartunk, mindenekelőtt a rendszer megváltoztatását. Rendre egyeztettük a törekvéseinket egymással. Ők tájékozottabbak voltak nálunk, nagyobb kitekintésük volt, világot láttak, hisz sokan közülük ösztöndíjjal Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon tanulhattak. Engem már akkor is zavart az a póz, ami néhányukat jellemezte. Voltak, akik lényegében jól fizetett ellenállóként protestáltak, miközben mások nap mint nap kockára tették a megélhetésüket, gondoljunk csak az alkotói helyzetükből kibillentett, szilenciumra kárhoztatott írókra. Nem sokkal a lakiteleki találkozó előtt Kis Jánosék megfogalmazták a Társadalmi szerződést, anélkül hogy velünk egyeztettek volna. Korábban arról volt szó, hogy közösen határozunk a szövegről, aztán azon kaptuk magunkat, hogy kész helyzetet teremtettek a számunkra. Csak az aláírásunkra lett volna szükségük. Statisztériának kellettünk. Ebbe nem mentünk bele. Ekkor fogalmazódott meg a külön találkozó gondolata. Ez volt a lakiteleki találkozó közvetlen előzménye.

– Maradjunk még ennél a szakításnál, hiszen a szekértáborosdi, a politikai állóháború lényegében ebből az időből ered.
– Az ellentétek nem itt és nem ekkor kezdődtek, azoknak messzebbre visszanyúló gyökerei voltak és vannak ma is. Ami engem illet, ma sem tudom népiekre és urbánusokra osztani az írókat. Ezt provokációnak, álvitának tekintem. Az értékek dolgában nincs kompromisszum. A mártír mártír marad, a gyilkos pedig a gyilkosa. A jó és a rossz között nincs középút. A szabadság és a rabság között sincs középút. A kozmopolita világpolgár érzéketlen a nemzet ügyeiben. Tamási Áron pontosan fogalmaz: "Aki magyarnak alkalmatlan, embernek is hitvány." Az akkori demokratikus ellenzék tagjai közül sokakat tisztelek, becsülök azóta is. Viszont akik ma az állam gyöngítésén fáradoznak, és gátlástalanul folytatják a nyolcvanas évek végén elkezdett rabló privatizációt, azoknak a jövőképe tőlem idegen. Ami kormányzati szinten ma történik, azt egy erőszakos, szélsőséges csoport életellenes támadásának tartom. Közösségeket vernek szét, a bizonytalanság rémuralma fenyeget iskolát, falvakat, egészségügyi intézményeket. S mindez történik különös kegyetlenséggel, nyereségvágyból, előre megfontolt szándékkal.

– Beszéljünk a találkozó előkészületeiről, hiszen szinte elképzelhetetlen módszerekkel kellett élniük.
– A történet egyszerű. Mezőgazdasági kölcsönt vettem fel, hogy a költségeket megelőlegezhessem. Amúgy a tanácskozás rendkívül puritán volt. Minden résztvevő százötven forintot fizetett, az irodalmi színpadosaim pincepörköltöt főztek ebédre. Evőeszközt is kölcsönöztünk. Már jó előre, látványosan odahozattam a lakodalmas sátrat, hogy ha a rendőrök el akarják vinni, ne az utolsó pillanatban vigyék el. Kiskunmajsán, Kozma Hubáéknál tartottunk egy tartalék sátrat, sőt még harmadik megoldásként egy fóliaköteget is rejtegettem, hogy végső soron az védjen bennünket naptól, esőtől. Komoly volt a veszélye annak, hogy a hatalom meg akarja hiúsítani a találkozót. Csak azokat engedtük be, akik meghívottak voltak. A tanácskozásról egyetlen hang- és videofelvétel készült, a Gulyás testvérek fényképeztek. Magnózni senkit nem engedtünk. Joggal tartottunk attól, hogy provokálhatnak.

– Egész nap tanácskoztak. Hogyan emlékszik vissza az érdemi munkára?
– Az a több mint tizenkét együtt töltött óra életre szóló élmény maradt nekem. A többség azt kereste, azt fogalmazta meg, ami összeköt bennünket. Fekete Gyula jó kormányosa volt a tanácskozásnak. Bíró Zoltán is a kellő dramaturgiai pillanatban szólalt meg, és ezután egyértelművé vált, hogy történelmivé nemesedik a találkozó. A végén elfogadott nyilatkozat visszavonhatatlanul életre kelt, dolgozni kezdett.

– Köszöntőjében, amellyel megadta az alaphangot, Nagy Lászlót idézte: "A torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát viseljük belül."
– És azzal folytattam, hogy az újabb torokra mért ütés végzetes lehet. Emiatt félek a rossz politikától, bármely címen lépjen is föl. Félek a népet ámító politikusok paranoid hajlamától, a kitenyésztett eszközemberektől, félek a gyáva politikusoktól, a helyi kis túszdrámáktól, a rémhírektől, a valóságot megtagadó, bűntudatkeltő kampányoktól.

– Hogyan lehettek ennyi félelem közepette olyan bátrak, hogy vállalják a Lakiteleken kimondottak kockázatát?
– Elmondtam akkor is, ma is azt mondom, hogy mindez nem a sarokba szorított, hanem a cselekvésre elszánt ember félelme, féltése. Bennünket a fölerősödő veszélytudat hozott akkor össze. Most is a fölerősödő veszélytudattól időszerű minden találkozó, szervezzék bár Kötsén, Budapesten vagy éppen a lakiteleki Népfőiskolán. Mindezt nyíltan kell tennünk, nem rejtőzködve. Az 1987-es lakiteleki találkozó egyik rendkívüli értéke, hogy nyíltan szerveztük, mert azt mondtuk, hogy mi vagyunk itthon ebben az országban, nem kényszeríthetnek bennünket illegalitásba.

– Térjünk vissza arra a szeptemberi napra. Mi történt az után, hogy hazamentek a vendégek?
– Késő este volt már, mire az utolsó vendég is elköszönt, s mi ott maradtunk a feleségemmel, a három kicsi gyerekkel és az üres sátorral. Miután elaludt a család, csönd volt, súlyos csönd. Akkor tudatosult bennem, hogy mi történt itt körülöttünk. Nem a félelem, a féltés fogott meg. A felelősség. Az íróasztalomon ott volt a tanácskozás egyetlen video- és hangfelvétele. Mi lesz, ha jönnek a rendőrök, ha házkutatás lesz? A könyveim mögé rejtettem a kazettákat. Kis idő múlva egy másik könyvespolcon jobb takarást találtam, a Pallasz Nagylexikon köteteit. Végül a konyhaszekrény aljában, egy nagy levesestálba rejtettem el a kazettákat. Hajnal felé újra belém villant, hogy rossz helyen vannak. Délelőtt az iskolában leszek, s ha akkor forgatják föl a lakást, a konyhai rejtekhely miatt még a feleségemet is kellemetlen helyzetbe hozom. Aznap délután első dolgom volt, hogy Szabó Lajos bácsival átmentünk Nagyrévre, Széplaki keresztapához, ő aztán biztonságos helyen őrizte meg a videofelvételt és a magnókazettákat. Addig őriztük, amíg meg nem jelent a Pozsgay-interjú keretében a nyilatkozatunk a Magyar Nemzetben.

– Az eredeti, rendszerváltó Magyar Demokrata Fórumot hogyan értékeli? Sikeres volt, sikertelen, véletlenszerű, törvényszerű, esetleg mindez együtt?
– Az MDF története a rendszerváltozás története. Egy esztendő alatt talpára állt egy tömegmozgalom, a második lakiteleki találkozó után néhány hónap alatt több mint tízezres tagságunk volt. Az alakuló, formálódó MDF lendületet adott különféle szerveződéseknek, az események fölgyorsultak, kialakult a többpártrendszer valós igénye, létrejöttek ennek törvényes feltételei.

– Utat törtek a demokrácia számára Magyarországon, mégis vesztettek, szétszakadtak többször is. Miért?
– Ami miatt vesztett az akkori MDF, azért vesztett az ország is. Mindenekelőtt a gyors szerveződés és összetartás ellenére sem sikerült lázba hozni az ország népének többségét. Emlékszem arra is, milyen mély megdöbbenéssel értékeltük 1989-ben az időközi parlamenti választásokon való részvételt. Alig haladta meg az ötven százalékot. Arról beszéltünk, hogy paragrafusokat könnyű megváltoztatni, de több évtized léleknyomorító hatalmát egyik napról a másikra megváltoztatni lehetetlen. Ez ismétlődött meg 1990 tavaszán, az első szabad választáson. Hiába nyertünk, a koalíciós partnerekkel együtt sem kaptunk kétharmados többséget a parlamentben. Az MDF elnöke, Antall József ebben a kényszerítő közegben látott hozzá a kormányzati előkészületekhez. Néhány nap múlva kiürült a pártközpont, a döntéshozás átkerült a megalakuló frakcióba. A lakiteleki találkozó szervezői közül egyedül Für Lajos került a kormányba, jómagam még a Bem térről is majdnem kiszorultam. Bár sikeres választási kampányt irányítottam, de éreztem, hogy ez után nincs szükség rám. Amikor az elnöki titkárság addig nem látott munkatársától belépőt kértem a szabadon választott Országgyűlés alakuló ünnepi ülésére, azt mondták, hogy elfogyott, kell a VIP-eseknek. Nekem ez volt a jel, hogy itt egy olyan korszak veszi kezdetét, amelyikben én már eligazodni nem tudok, vagy nem is akarok. Odahaza, a lakiteleki iskolában tanítványaimmal együtt néztük meg a tévén az ünnepi közvetítést.

– Lezsák Sándor a partvonalra került. Nem kellett volna fölvenni a kesztyűt, és erőnek erejével pozíciót szerezni az új hatalomban, a jobbítás érdekében?
– Szó sincs arról, hogy sértődötten elvonultam volna. Annál erősebb volt sok tízezer ember bizalma, akik miatt újra elvállaltam a kampányfőnöki megbízatást, és készültünk az önkormányzati választásokra. Mivel nem voltam parlamenti képviselő, így a politikai erőterem kicsi volt. Kívülről nem voltam képes életre segíteni a Zétényi–Takács-féle törvénycsomagot vagy a reprivatizációs törekvéseket.

– Alapító létére 1998 után, a Dávid Ibolya–Boross Péter-vezetés alatt fokozatosan kiszorították az MDF irányításából, végül kizárták a pártból. Azóta a Fideszben politizál. Hogyan ítéli meg a jelenlegi MDF helyzetét és szerepét a magyar politikában?
– Azért azt tegye hozzá, bár nem szívesen emlegetem, hogy bennünket becstelen módon, törvénytelenül távolított el az MDF-ből a Dávid-féle vezetés. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az MDF-ről jót vagy semmit, és most jót nem mondhatok, semmi jót. Nem ismételgetem azt, amit lépten-nyomon hallok, hogy a Dávid-féle párt jobbra indexel és balra tart. Bár lehet, hogy ez is túlzás, mert inkább sehová se tart.

– Milyen törekvésekkel hívták életre a Nemzeti Fórumot?
– Az MDF-ből kizárt és a kizárások miatt kivált képviselőkkel hoztuk létre a Nemzeti Fórumot, amely mozgásban tartja, szervezi tovább azt a két évtizedes kapcsolatrendszert, amely képes mozgósítani azokat is, akiket kizártak, vagy önként kiléptek az MDF-ből, avagy belőlük lépett ki a Dávid-féle párt. A Nemzeti Fórum munkacsoportokban szakmai programokkal erősíti a formálódó új többséget, a Fidesz-szövetség kormányképes erőterét.

– Van egy népi mondás: kiömlött tejbe ne sírj. Bár hozzáteszem, a tanulságok megrázók, és megmagyarázzák, hogy miért csúszott le az ország. Visszatérve a mába, honnan látni messzebbre: a parlamenti dolgozószobájából vagy a lakiteleki sátorból?
– Egy másik népi mondással felelek. Akinek a forró tej megégette a száját, az az aludttejet is megfújja. Magam is óvatosabb vagyok, bennem is húsz esztendő keserű tapasztalatai összegződnek. Innen, az Országházból messzebbre látni. Nem azért, mert a parlament alelnöke vagyok, hanem a tanyasi iskolából ide vezető hosszú út miatt. Út közben mennyei és pokolbéli érzések keveredtek bennem. A tiszakécskei választókerület napi gondjai, közvetlen lakiteleki környezetem nap mint nap figyelmeztet és fegyelmez. Ennek lényege: tágítani kell a politikai erőteret. Együvé rendező akarat nélkül nem lesz esélyünk a jelenlegi tragikus folyamat megállítására. A megújulás reményével figyelem a fásult, már-már rutinos csatározást, a harcos helyben járást a politikában, és gyakran eszembe jut az a gyönyörű belső ragyogás, amit a lakiteleki sátor emberi gyülekezete árasztott magából. Ez kellene ide most is, hogy átlendüljünk a holtponton.

– Mi kell ahhoz, hogy újra így legyen?
– A már említett történelmi ritmusérzék mellett bizalmi kötés és önbizalom. Pedagógusként is igyekszem segíteni azokat, akik előbb-utóbb képesek lesznek arra, hogy meghaladják ezt a "mai kocsmát". Sok fiatal vesz körül, bennük látom a jelentős változások képviselőit. Ennek jegyében működik Lakiteleken a Népfőiskola. Bár nem vagyok a Fidesz tagja, de a Polgári Szövetség parlamenti képviselőjeként dolgozom. Az ellenzéki szövetségben rendkívüli történelmi erő egyesült, kormányzóképes erő. Ezt kell életre segíteni.

– Lesz még ország akkor?
– Nem szabad eltúlozni a bajt, mert megbénítja a cselekvést. Tarolt itt már tatár, hódított a török, berendezkedtek az oroszok a nyakunkon, s ezzel együtt megmaradtunk. Visszaszerezzük az országot a nemzetnek, és elindulunk együtt fölfelé. Az kell megértetnünk az ország többségével, amit már Platón korában és nehéz volt megértetni: "Ha bölcs és becsületes polgárok lemondanak, hogy saját maguk irányítsák a közösség életét, akkor az lesz a büntetésük, hogy ostobák és gazemberek fognak uralkodni rajtuk."



Pályakép

Az ötvennyolc éves költő, népművelő, politikus a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja. 1949-ben Kispesten született, 1968-ban a budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségizett, 1975-ben a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán magyar–történelem szakon szerzett diplomát. 1969–75 között a lakiteleki-szikrai tanyasi iskola nevelője, 1975-től a lakiteleki általános iskola tanára. A lakiteleki művelődési házban és otthonában történelmi jelentőségű irodalmi, társadalmi és politikai tanácskozások, ellenzéki találkozók szervezője. A rendszerváltás egyik legmeghatározóbb szereplőjévé váló és az első szabad parlamenti választásokat megnyerő párt mozgalomként 1987 szeptember végén az ő lakiteleki kertjében alakult meg. Egy évvel később az MDF első országos gyűlésén elnökségi taggá, majd alelnökké választották. 1993 májusától több mint egy évig a párt ügyvezető elnöki tisztségét töltötte be. 1994 óta országgyűlési képviselő. 1996 márciusától 1999 januárjáig az MDF országos elnöke, majd további négy évig alelnöke. 2004 júniusában saját politikai stratégiájának képviseletére Lakitelek-munkacsoportot alapított. Novemberben a csoport másik négy tagjával együtt kizárták az MDF-ből, ezért független képviselőként folytatta munkáját. Egy évvel később a Nemzeti Fórum alapító elnöke lett. A 2006-os országgyűlési választásokon már a Fidesz–KDNP közös jelöltjeként indulva szerzett mandátumot, és a parlament alelnökévé választották. Nős, felesége Sütő Gabriella, a Lakiteleki Népfőiskola igazgatója, három felnőtt gyermekük van.

 

Dippold Pál, Gazsó L. Ferenc
Magyar Hírlap

 

Képtár


Fülöp Sándor kiállításának megnyitója Lakiteleken
2018. december 1.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Áttekintő táblázatÁttekintő táblázat

Kereső
OK

Meghívók
Jótékonysági est a kárpátaljai Salánk ifjúsági házáért
Budapest, Duna Palota
2018. december 6. 18.00
Kölcsey Kör: Népfőiskola, 2019
Budapest, Polgárok Háza
2018. november 21. 18.00
Művészet és társadalom - Klebelsberg Hét
Budapest
2018. november 17-18.
További meghívókTovábbi meghívók

Lakitelek


TovábbTovább

Linkek

Magyar Országgyűlés

Nemzeti Fórum

Lakiteleki Népfőiskola

MindszentyLogo.jpg

Linkek

kis-kunsag.jpg

Fidesz - Magyar Polgári Szövetség

Kereszténydemokrata Néppárt

Kisgazda Polgári Szövetség

Fidelitas

Lungo Drom

MAGOSZ

http://www.orologirepliche.it

 


HírekSzemélyesÍrások, interjúkOrszággyűlésVálasztókerületKéptárÉrdekességElérhetőség
© Lezsák Sándor - Webmester - Régi honlap - Oldaltérkép